II. helyezett lettem

Sziasztok!

Hát botrányosan régen jártam erre elismerem és sajnálom is. Most szabadkozhatnék hogy ennek tulajdonképpen mi is az oka, de most nem fogok. (Ami azt illeti fogok is, de nem most, hanem az Álmodj a csúcsig-on valamelyik nap a héten). Most azért jöttem, hogy egy olyan hírt meséljek el és osszak meg veletek, mely még most is hihetetlen számomra, pedig lassan már három hete tudom.

Szóval emlékeztek a novellára melyet még márciusban hoztam? Na, azt egy novella versenyre írtam, mert megtetszett az ötlet meg a téma, szóval gondoltam hajrá. Mikor elküldtem a jelentkező mailt nem is gondoltam volna, hogy helyezést érhetek el és mégis sikerült II. helyezett lettem. Ez számomra hihetetlen és innen is köszönöm a lehetőséget és a könyvet a szervezőnek Isabella Reed-nek.

Valamint mint fentebb említettem a második helyezésemért egy könyvet is nyertem, melyről meg is feledkeztem, mármint arról, hogy a versenynek tárgyi nyereménye is van. Szóval kisebb meglepetésként ért, mikor erről olvastam a levélben. Szóval kaptam egy listát, ahonnan az alábbi művet választottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak az első részét olvastam, de most végre van indokom a második részt és persze a harmadikat is elolvassam.

A könyv borítója és Isabella "üzenete"

Hát ennyi lettem volna mára. Csak ezt akartam veletek megosztani. Ha valaki esetleg nem olvasta volna a novellát, akkor azt IDE kattintva megteheti. További szép estét és holnapra minden érettségizőnek kéz és lábtörést kívánok,

Lucy

Így neveld a sárkányodat 1-2

Sziasztok!

A következő bejegyzésemben egy tegnap látott meséről fogok nektek áradozni. Először azt hittem, hogy ez se lesz több, mint azok az animációs filmek, amiket egyszer megnéz az ember, megállapítja, hogy aranyos, de nem hagy benne nyomot. Nos… tévedtem, nem is akár mekkorát. De nem is húzom tovább a szót, jöjjön a véleményem, vagy ha úgy jobban tetszik, filmkritikám.

Eredeti cím: How to train your dragon 1-2

Kiadás éve: 2010; 2014

Hossz: 1 óra 40 perc (mind a kettőnek)

Ismertető:

  Első rész: "A Cressida Cowell sikerkönyve alapján készült film a melák viking harcosok és vad sárkányok világába röppenti nézőit. A történet középpontjában egy viking tinédzser áll, aki Hibbant szigetén él, ahol a sárkányokkal való küzdelem a mindennapi élet része. Elérkezik a beavatás ideje, amikor hősünk bizonyíthatja rátermettségét törzsének és apjának. Ám amikor találkozik egy sebesült sárkánnyal, és végül összebarátkozik vele, a kis "sárkányölő" világa a feje tetejére áll."

  Második rész: "Hablaty körül mindig történik valami izgalmas. A viking sárkánybűvölő és tűzokádó barátja, Fogatlan visszatér, de úgy, hogy abba beleremeg a Hibbant-sziget. Amíg Astrid, Takonypóc meg a többiek sárkányversenyekkel múlatják az időt, az immár elválaszthatatlan páros meghódítja a tágas eget. Egyre magasabbra, egyre messzebb merészkednek, olyan tájakra jutnak, ahol nem járt még viking.

Így fedeznek fel egy titkos jégbarlangot, melyben több száz idomítatlan sárkány fészkel. A tűzköpő fenevadaktól Hablaty nem ijedne meg, ám a barlang őre, a titokzatos sárkánylovas már komolyabb ellenfélnek tűnik. Hablatyék miatta keverednek bele életük legnagyobb háborúságába: a rájuk váró nagy csatán nemcsak az ő életük múlik, hanem az emberek és sárkányok jövője is."

Szóval az egész nézzük meg ezt a filmet akció úgy indult, hogy egy barátnőm teljesen oda meg vissza volt, mikor egy másik barátnőmmel teljesen lazán kijelentettük, hogy még nem láttuk ezt a mesét, mivel szerinte legalább egyszer kötelező megnézni. Ekkor eldöntötte, hogy ő ezt meg nézeti velünk és így is történt.

Mint ahogy fent is írtam; eleinte szkeptikusan álltam a dologhoz, azt hittem, hogy csak elfogult, mert nagyon tetszik neki ez a mese, így kicsit felfújja a dolgokat. Mert lássuk be; mind voltunk már úgy, hogy nagyon rajongtunk valamiért, így azt hittük, hogy az a király, az Atyaúristen és minden egyéb. De azt kell mondjam; tévedtem. Ugyanis ennek a mesének, évek óta először van tartalma és mondanivalója, aminek a megnézése után az ember elgondolkozik pár dolgon. De most csapjunk is bele a lecsóba, jöjjön maga a mű.

A történet maga Hibbant-szigeten játszódik, ahol vikingek élnek, akiknek a faluját sárkányok sanyargatják. Az éj leple alatt támadnak, felégetik a házakat, melyeket fújton újjá kell építeni. Mint kiderül a vikingek a legtöbb sárkány baját el tudják látni, egyet kivéve az Éjfúriát, mely mondhatni láthatatlanul támad. Mindenesetre ennek a csatának a sűrűjében találkozunk először főhősünkkel; Hablattyal, aki a vikingekhez képest meglehetősen vézna és ügyetlen, ám minden álma, hogy sárkányokat öljön. Fel is talál egy katapult gépet, mely hálót lő ki magából, ám mint kiderül; nem tud vele célozni. Ennek ellenére mégis kimegy kipróbálni a szerkezetet és lő is egy sárkányt; nem is akármit, hanem az Éjfúriát. Persze, ezt senki sem látja, így senki sem hiszi el neki, ezért másnap elindul az erdőbe, hogy felkutassa a sárkány, melyet meg is talál. Eleinte meg akarja ölni - egy kér méretű tőrrel -, ám mikor a szemébe néz, rájön, hogy ő ezt nem tudja megtenni, így elengedi.

Ezt követően jön a „nagy” fordulat, ugyanis mikor a fiú hazamegy, az édesapja bejelenti, hogy relatíve beíratta egy sárkányölő tanfolyamra - nem arra, de jobban nem tudom megfogalmazni-, ahol végre igazi viking lehet belőle. (Persze, pont akkor, mikor a fiú rájön, hogy már nem akar sárkányokat ölni…). Szóval Hablaty elmegy a kiképzésre, melyen több gyerekkel együtt vesz részt. Persze, mikor éppen van szabadideje akkor az elejtett Éjfúriával foglalkozik, akivel egy idő után mondhatni barátok lesznek, ami persze tiltott barátság, elvégre a fiú népe sárkányokat öl. Ezt rövid ideig sikerül is titokban tartaniuk, ám nem örökké, ugyanis Astrid - az alfanő - , egyik alkalommal követi Hablatyot, ugyanis nem érti, hogy hogyan sikerült a fiúnak olyan hamar a sárkányok mesterévé válnia. Itt majd jön egy tipikus, romantikus-repülős jelenet, melynek végén Fogatlan - így lett elkeresztelve a sárkány - elviszi őket a fészekbe, ahol olyan dolognak lesznek szemtanúi, melyet még viking nem látott.  

Persze, a történet ennél kicsit bonyolultabb, van benne még pár szál és pár megválaszolatlan kérdés (olyan is, ami csak a második részből derül), de azt hiszem, hogy ennyi elég volt a film alap hangulatának megadására. Dicsérni órákig tudnám a történetet, a remek karaktereket, az iszonyatosan édes sárkányokat, a kiváló animációt és hasonlókat, mert szinte tökéletes a dolog. De csak szinte, ugyanis van egy apró szépséghibája; a történet mondjuk 90%-a kiszámítható. Volt olyan dolog, amit jóval a megtörténés előtt megjósoltam. Ennek ellenére volt egy dolog, amire nem számítottam, az pedig a történet vége volt, vagyis az, hogy pontosabban mi is történt Hablattyal, az a dolog, ha nem is sokkolt, de egy meg kellett ráznom a fejem, hogy; „Mi van, ez komoly?”. De meg mondom őszintén; tisztelem a készítőket, hogy ezt így bele merték tenni, egy mesébe, melyre mindenki azt ragasztja rá, hogy gyerekeknek készült.

Ezzel ellenben a második rész orvosolja azt a hibát is, ugyanis az tele van váratlan fordulatokkal, többek között egy olyan szereplő halálával, akit nem hittem volna, hogy megölnek. A második részről most nem írnék hosszabban, azt hiszem, hogy a fentre bemásolt tartalom mindent elmond, amit komolyan spoiler nélkül el lehet mondani, úgy hogy ne lőjünk le semmilyen poént, vagy éppen váratlan fordulatot.

Valamint itt szerencsére nem történt az, ami általában történni szokott, vagyis az, hogy a második résznek nem sikerült „felnőnie” az elsőhöz. Egyszóval tökéletes és méltó folytatás. Persze, biztosan vannak benne hibák és apró bakik, ezek mindenhol előfordulnak, azonban annyira belemerültem az egészbe, hogy mire azt elemezhettem volna, hogy mik is ezek vége lett a másfél órás filmnek.

A  az egyik legaranyosabb jelenet
a második részből

Utószóként még annyit elmondanék, hogy ezt a mesét nem - csak - gyerekeknek készítették, ugyanis a saját meglátásom szerint van egy olyan mondani valója, amit az ember 15 éves kor alatt nem nagyon ért meg. Így bátran merem ajánlani bármely korosztálynak. Mert egy édes, aranyos, érzékenyebb lelkűeknek néhol sírós mese.

Ölel mindenkit:

Lucy

Mai Youtubos "találmányaim"

Sziasztok!

A mai napom elég lapos volt, mondhatni unalmas, így úgy gondoltam feldobom egy kis zenével. Szóval belevettetem magam az internet zenei fertőjébe, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem magam úgy, hogy közben nem szedek fel egy dekát sem (ergo nem eszem semmit, ami hizlal, vagyis ez volt a terv, de nem igen jött össze). Igazából az ötlet onnan jött, hogy már régóta volt egy szám, amit meg szerettem volna nézni/hallgatni, mert az elejét hallottam, ami tetszett. Ez volt Sabrina Carpenter: We'll Be The Stars című száma. El kell ismernem nem rossz szám, jobb, mint amit mostanában a Disney Sztárok alkotnak, de olyan egyszer hallgatós a dolog (bár az eleje még mindig nagyon tetszik, kár hogy nem úgy énekli végig az egészet, akkor talán többször hallgatós dolog lehetne). 

Mindenesetre ma több új számot hallgattam meg, mint amit úgy általánosságban egy hónapban szoktam - háromszoros hurrá a lassú mobilinternetnek -, így kiválasztottam párat azok közül, melyek a legjobban tetszettek és felkerülnek a "biztosan letöltöm és meghallgatom még párszor" listára és úgy gondoltam megosztom veletek, hátha tetszeni fognak valakinek. 

1.) Alexander Rybak - Europe's Skys

2.) Lindsey Stirling feat. Lzzy Hale - Shatter Me

3.) Lindsey Stirling - Lord of rings

4.) Passenger - Let her go

5.) Selena Gomez - The Heart Wants Whati It Wants

6. Enya - Only Time 

(ő mondjuk nem új, hanem egy régi kedvenc, aki most szembejött velem)

És azt hiszem, hogy ezek lettek volna azok, mik tényleg mély nyomot hagytak benne, azért vagy azért. További szép vasárnap estét!

Ölel mindenkit:

Lucy

Ahol a víz az úr - Novella

Sziasztok!

Tudom, még adós vagyok a korcsolyakihívás végével, de most nem azért jelentkezem. Mint láthatjátok megújult a dizájn, hála az én kedves barátnőmnek, Leahnak. Nem tudom nektek hogy tetszik, de én személy szerint imádom és el tudom nézegetni jó hosszú ideig. De most nem erről akarok beszélni, hanem a novellámról, amit Bells blogján rendezett pályázatra írtam. Meg mondom őszintén; nem szoktam ilyenekre jelentkezni, de ezt annyira ötletesnek találtam, hogy úgy voltam vele; belevágok.

A feladat az volt, hogy egy kép alapján kellett írnunk egy novellát. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az első képemről, akárhogy próbáltam írni nem tudtam, így  új képet kértem a szervezőtől, amire szerencsére mér megjött az ihlet. A kép amiről végül írtam EZ volt.

Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy igyekeztem valami különlegeset írni, ami ha nem is nyer a versenyen, de valami újat mutat, nem egy vámpíros, romantikus vagy középkori történetet.

Ahol a víz az úr 

- Tessék, ez a pedig tied - nyújtom az előttem álló öt-hat éves forma kislánynak a minap érkezett segélycsomag utolsó játékát, egy plüss medvét. A gyermek eleinte bizalmatlanul pillant rám, majd tekintete a játékra szegeződik. Barna íriszeiben vágyakozást vélek felfedezni, de nem mozdulok, nem teszek semmit. Az eddig itt töltött három hónapom alatt rájöttem már arra, hogy nem szabad ráerőszakolnunk az emberekre a segítségünket, nekik kell eldönteniük, hogy szükségük van-e rá, vagy sem. A lány végül egy kissé félénk mozdulattal a kezemben lévő tárgyért nyúl, amit egy kedves mosoly kíséretében a kezébe is adok.

- Arigatou - suttogja vékony kis gyermekhangján, majd már szedi is a lábait, hogy megmutassa az ajtóban álló édesanyjának, mit is kapott.

- Azt mondta, hogy…

- Tudom, mit mondott - szakítom félbe az asztalnál ülő Miyazawa Hikari-t, aki már az első itt töltött órámban rám akaszkodott, és azóta le sem száll rólam, csak ha eljön az este, és haza kell mennie. - Az elmúlt három hétben ennyit még nekem is sikerült megtanulnom.

- Jó, rendben, de mint tolmácsod, kötelességemnek éreztem elmondani - nevet fel őszinte, gyermeki hangján, miközben kisöpri az arcából hosszú, fekete tincseit. Ahogy így végignézek a japán lányon, egy kis boldogság tölt el, mivel örülök, hogy itt van mellettem. Annak ellenére, hogy pont fele annyi idős, mint én, nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküle és a derűlátása nélkül. Azt hiszem, hogy belerokkannék az önkéntességbe, és abba a sok szörnyűségbe, ami nap, nap után a szem elé tárul.

- A tolmácsom? - vonom fel kissé tréfálkozva a szemöldökömet. - Nem emlékszem a pillanatra, mikor felfogadtalak.

- Magamat vettem fel. És valljuk be, szükséged volt rá, ugyanis az itteniek nagy része nem tud angolul, te meg nem beszélsz japánul - feleli. - Egyébként ma meddig dolgozol? Van valami, amit egy ideje meg szeretnék neked mutatni.

- Szerintem most ráérek, Mike és Nasty azt mondták, hogy osszam ki a játékokat. További instrukciókat nem kaptam - tűnődöm el.

- Rendben, akkor menjünk - pattan fel.

- Állj, állj, kicsi lány, azért ennyire nem eszik forrón a kását. Előbb azért meg kell őket kérdeznem, hogy tényleg nincs-e mára más feladatom, valamint le is kell adnom a papírokat - ütögetem meg a lapokat, melyek egészen idáig a barna faasztalon pihentek.

Azt hiszem, hogy a mai Hikari szerencsenapja, ugyanis a vezetőim tényleg nem szántak a számomra más feladatot, csak a játékok kiosztást, így szabad vagyok. Most, ahogy kis barátnőmet követve az utcán - vagy legalábbis valamin, ami régen az lehetett - kerülgetem a leomlott házak törmelékeit, pár pillanatra elgondolkozom azon, hogy miért is jöttem én ide. Persze, a válasz olyan egyszerű, amilyen naiv: segíteni akartam. Még most is előttem lebeg a pillanat, ahogy besétálok a Vöröskereszt milánói kirendeltségének ajtaján, és közlöm az ott lévő emberekkel, hogy el szeretnék menni Japánba, a cunami sújtotta területre, mint segítő. Persze, a világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy ez ilyen egyszerűen sikerüljön. Végül kaptam egy felvilágosítást, különféle jelentkezési lapokat, és egy angol nyelvű weblapot, ahol részletesebben olvashattam mindenről. Érdekes, hogy csak pár hónappal voltam fiatalabb, mint most, mégis úgy érzem, hogy éveket öregedtem azóta. Mikor a minket szállító terepjáró befutott arra a helyre, ahol régen Komura városa állt, ledöbbentem. Az a látvány, ami a szemem elé tárult, egyszerre tűnt álomnak és valóságnak. Egy hidegzuhannyal ért fel, ahogy az autó ablakából láttam az embereket, amint koszosan, szakadt ruháikban, néhányan még sérülten is csinálják azt, amit akkor is csinálnának, ha nem történt volna semmi. A nők a gyerekekkel foglalkoztak, a férfiak egymással beszélgettek, az öregek pedig a sátrak előtt ültek. Nem voltak ugyanolyanok, ám mindenkiben volt valami közös: a bánat és reménytelenség, amivel a világra és társaikra néztek, és néznek is a mai napig.

- Hová megyünk? - kiáltom a lány után, aki már jóval előrébb jár. Komolyan, úgy mászik át az előttünk lévő romokon, mint aki már ezer, megy egyszer megtette ezt az utat. A mozdulataiban semmi félelem nincs. Piros szandálos lábával határozottan lép át egyik romról a másikra, nem törődve azzal, hogy reggel még drapp ruhája innen inkább szürkének látszik. Ellenben az enyémekkel. Minden egyes új romdarabnál félek, hogy valami szörnyűség történik velem. - Anyukád tudja egyáltalán, hogy itt vagyunk? Mit gondolna erről? - próbálkozok megint, úgy tűnik sikeresen, mert Hikari megáll az egyik leomlott ház tetején.

- Mindjárt ott vagyunk - feleli egy gyermek pajkosságával, majd már indulna is előre, ám mégis megtorpan, majd visszafordul. - Amit anya nem tud, az nem fáj - vonja meg a vállát, mintha jelentéktelen dologról lenne szó.

Reiko, Hikari édesanyja viszonylag szerencsés nőnek mondhatja magát, ugyanis a háromból egy gyermekét sem érte komolyabb sérülés. A család egyedüli vesztesége a nagyapa volt, akinek furcsamód a halála nem viselte meg annyira a családot, mint ahogy azt az ember várná. Megmondom őszintén, rá akartam kérdezni a dologra, de nem tettem, nem éreztem úgy, hogy nekem közöm lenne hozzá.

- Itt is volnánk - hallom meg a lány hangját.

Ahogy leugrom az utolsó romdarabról, sípoló hang tölti be a halotti csendet, mely körülvesz minket. Mikor lepillantok, a fekete bakancsom alatt egy koszos plüssnyulat veszek észre, mely akkora, mint a tenyerem. Pár pillanatig tanácstalanul nézem, majd lehajolok, és felveszem. Őszintén, nem tudom, hogy mit akarok kezdeni vele, de a körülményekhez képest jó állapotban van, csak a jobb szeme és a bal füle hiányzik. Talán még lehet kezdeni vele valamit.

Amint felemelkedem, alaposabban is szemügyre veszem a helyet, ahová a lány hozott, de nem értem, mit akarhat itt. Előttem nincs más, csak pár roncs autó, meg egy hatalmas, körülbelül négyemeletes épület. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy egykoron egy bevásárlóközpont lehetett, mely naponta emberek százait fogadta magába. Van valami vészjósló ebben az épületben, valami olyan, amit nem tudok megfogalmazni, legalábbis eleinte. Aztán ahogy a lány elindul, én pedig követem, rájövök, hogy mi zavar: az üresség, ami az épület mögött van. A végtelen kékség. A tenger, ami nem húzódott vissza rendesen, hanem úgy döntött, marad, és magának követel egy kis részt a szárazföldből. Ahogy belépünk az egyik falon tátongó lyukon, hirtelen ugrom hátra, mikor a jéghideg víz elkezdi nyaldosni a bokámat. Számíthattam volna rá, sőt, egy bizonyos fokig számítottam is, de mégis. Mikor a víz hozzám ért, megijedtem. Azonban úgy fest, ezzel egyedül én vagyok így, ugyanis a kis vezetőm, aki mindössze tizenegy éves, és akinek biztosan nem kéne itt lennie, rendíthetetlenül megy előre a legközelebbi lépcsőig, mely fénykorában mozgólépcsőként üzemelhetett.

Nevezhet mindenki gyávának, de én, ha tehetném, akkor visszamennék a táborba, ahol most a túlélőkkel együtt lakunk, azonban nem teszem, inkább veszek egy mély levegőt, és a kislány után szaladok. Egy alig tizenegy éves kislány nem fog egy lepusztult bevásárlóközpontban egyedül rohangálni, amíg én itt vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, nem sokat érek, mint fegyelmi erő, elvégre hagytam, hogy elvezessen idáig. Ha lett volna egy minimális sütnivalóm, akkor már az elején megállítom.

- Na, végre! Örülök, hogy ideértél, márt azt hittem, itt hagytál - csapja össze a kezeit boldogan, mikor felérek a mozdulatlanul álló mozgólépcső legtetejére. Nem reagálom le a mondatát, csak megrázom a fejem, mire megfogja a kezemet, és elkezd maga után húzni. Ruhákon, próbababákon, törött üvegen, és ezernyi más dolgon gyalogolunk keresztül, miközben azt nézem, hogy mekkora pusztítást végzett a víz. Az egykor minden bizonnyal bepucolt és tökéletesen vakolt falaknak már csak a beton és vas alapjai látszanak ki, melyek a sötétbarna és a fekete különböző árnyalataiban pompáznak, mint egy koporsó. A földszinten a legrosszabb a helyzet, ahol még most is víz nyaldossa a falakat, mivel mindenhonnan minden lejött, ott olyan csupaszon áll a talapzat, mintha frissen kezdték volna el csinálni. Ha a teteje nem hiányozna az épületnek, akkor minden bizonnyal olyan sötét lenne, hogy az orrunkig se látnánk.

- Miért hoztál ide? - találom meg végre a megfelelő szavakat, miközben érzem, hogy a hideg ráz ki ettől a helytől.

- Nézd - mutat le, mire odafordítom a tekintetem, de nem látok mást, csak a tenger vízét, és a rajta táncoló fényt.

- Én nem lát…

- Nézd meg jobban - szakít félbe, mire kissé szkeptikusan ugyan, de jobban koncentrálok a vízre.

Először nem történik semmi, aztán hirtelen megmozdul a víz felszíne, majd megint, és megint. Ahogy kicsit összeszorítom a szemem, meglátom azt, amit a lány akar nekem mutatni. Ugyanis az, amit én az előbb a fények mozgásának véltem, valójában ezernyi rózsaszín hal tánca.

- Tudod, mindennap eljövök ide, és elgondolkozom - kezdi furcsa, már-már távoli hangon mesélni. - Nagyapa az ősi japán vallást követte, hitt abban, hogy mindennek külön istene van, a napnak, a földnek, a levegőnek és a víznek. Furcsa mód mindig azt hajtogatta, hogy a mi világunkban a víz az úr, és egyszer eljön azért, amit elvettünk tőle, de azért vissza is adja. Élettel fizet az életért - kúszik egy apró mosoly az ajkaira, miközben továbbra is a földszinten úszkáló halakat tanulmányozza, majd váratlanul ismét felém fordul. – Érdekes, sokan bolondnak tartották, volt, aki még gúnyolta is, de őt ez sosem rettentette el. Mindig csak hajtogatta a maga igazát. Aztán egyik éjszaka megtörtént ez a szörnyűség. Még most is élénken él bennem a pillanat, mikor négyen menekülésre bíztattuk, de ő csak megrázta a fejét, leült a foteljébe és ennyit mondott - fúrja barna íriszeit az enyémekbe, mire kiráz a hideg, ugyanis a pillantásának bölcsessége inkább hasonlít egy öregemberére, mint egy tizenegy éves kislányéra. - „Végre eljött, itt van. Megszületik az a világ, ahol a víz az úr.”

Műkorcsolya kihívás tizenhatodiktól a huszonkettedik napig

Kicsit el vagyok maradva ezzel a kihívással, vagy mivel. Nem tudom, hogy mennyien olvassátok el ezeket a napokat, én mindenesetre szeretem csinálni, így folytatom :D. De most csak a hiány egy részét pótolom, a másik holnap jön ^^.

Az a versenyző Olimpiát kellett volna nyernie, de ez nem történt meg?

Nos, ide eredetileg nem azt akartam írni, akit most írni fogok. Eredeti terveimben az szerepelt, hogy Sasha Cohent nevezem meg, aki szerintem annak ellenére, hogy egyszer esett a kűrben megérdemelte volna azt az aranyat Torinoban. De most nem ez a téma, kicsit sokkal aktuálisabb lesz a dolog, ugyanis a legutolsó, 2014-es  Olimpiáról hozom. Talán nem a legjobb példa lesz a dolog, de a pár, akiről most beszélni fogok már büszkélkedik egy olimpiai címmel, ugyanis 2010-ben - a hazai pálya előnyével - ők nyertek. Azonban én úgy gondolom, hogy a Sochi olimpiát is nekik kellett volna nyerni. Hogy miért?

Tisztább, szebb, izgalmasabb és nem utolsósorban jobban előadott kűröket futottak, mint az amerikaiak, akik végül nyertek. Persze, tudni lehetett, hogy a Davis/White duó fog nyerni. Az egész szezonban felpontozták őket, mindent megnyertek, amin elindultak és egy pontozásos sportágban fontos, hogy melyik országot képviseled, kik az edzőid és a többi. És mondhatni ebben a versenyben Amerika nyert, Kanada maradt alul. Persze, lehet hülyeségeket írok most, de ez azon nem változtat, hogy én 2014-ben is a Tessa Virtue - Scott Moir kettőst tettem volna a dobogó legfelső fokára.

Mit gondolsz a szinkronkorcsolyáról?

Hogy olyan, mint a szinkronúszás. Na jó, azért nem teljesen, de hasonlóságok vannak. Mindenesetre a szinkronkorcsolya a legújabb és a legismeretlenebb szakág, melynek egyelőre még nincs olimpiai létjogosultsága, bár ha így haladnak a dolgok, akkor 2018-ra szerintem már lesz.

Mindenesetre nem szeretem annyira, mert untat. Persze, elismerem azoknak a lányoknak a munkáját és teljesítményét, mert annyian, egyszerre és persze hiba nélkül korcsolyázni nagy dolog, de számomra nem izgalmas. És azt hiszem ennyi, ezt nem tudom tovább húzni.

Az a korcsolyázó, akit kevésbé szeretsz.

Na, most biztosan lesz olyan ember, akinek a szívébe és a lelkivilágába gázolok, de nem érdekel. Az én véleményem az az én véleményem és leírom. Szóval ki az a korcsolyázó, akit nem szeretek. Egyszerű; Gabriella Papadakis, francia jégtáncos lány. És hogy mi bajom vele?

A viselkedése és a gesztusai nagyon ellenszenvessé tették ebben a szezonban. Idén ő és a párja a Grand Prix Finálét leszámítva minden versenyt megnyertek úgy, hogy tavaly konkréten sehol sem voltak. A naiv és laikus ember azt gondolná, hogy ennek köszönhetően kicsattan az örömtől és mindentől azonban ez nem így volt, vagy ha mégis, akkor nekem nagyon nem ez jött el. Márpedig azért nem, mert akárhány dobogós képet láttam mindegyiken áll, fogja az érmét és olyan arcot vág, amiről két dolgot tudok csak gondolni. Az egyik az, hogy tényleg nem örül a helyezésének, bár lássuk be; ez elég irreális, a másik pedig az, hogy egyszerűen úgy érzi ennek így kell lenni, ez így természetes, hogy ő a dobogó legfelső fokán áll. Persze, lehet ez nem így van, nem ismerem őt, még egy interjút sem olvastam vele, de számomra nagyon unszimpatikus a kisugárzása, ami nem jó. Már csak azért sem, mert ez rányomja a bélyegét arra, ami a jégen mutat.

Kedvenc ruhád.

Na, szerintem ez lesz az a pont, ahol mindenki rohamot fog kapni, azért mert annyi szebbnél szebb, és díszesnél díszesebb ruha van a korcsolya világában engem mégis egy olyan fogott meg, ami se nem csillog, se nem különleges. Inkább aranyos.

De hogy mi tetszik igazán a képen látható sárga-piros ruhában. Nos, magam sem tudom, de az biztos, hogy imádom. Tetszik az, hogy maga a ruha egyszerű sárga de piros boleró és a derékkötő annyira feldobják, hogy az valami hihetetlen. Valamint a derékkötőt - jobb szót nem találok rá - egy masniban végződik, ami szintén plusz pont nálam. Imádok mindent, ami masni és ami aranyos. Szóval ezt a ruhát is imádom és igen, ki jelenthetem, hogy az összes közül ez a legnagyobb kedvencem. Bár, most egynek sikerül vetekednie vele, de egyelőre még nem taszította le a trónról.

Ugrások vagy forgások?

Forgások, mert azokból többféle van, jobban lehet őket variálni, mindig születnek újak. És nem utolsó sorban szerintem sokkal, de sokkal jobban mutatnak az ugrásoknál. Valamint e forgások minden szakágban megtalálhatók ellentétben az ugrásokkal.

Rövid program vagy kűr?

Kűr. Azért mert egy kűrrel és kűrben lehet csodát tenni. Ezekben a majdnem négy perc hosszúságú programokban a profibbak - még a mai kötött szabályok és kötelező elemek mellett is - úgy a fotelba tudják szegezni a nézőket, hogy az valami hihetetlen. Mind azon által a versenyzők a körrel akár két-három helyet is tudnak javítani a helyezésükön, ha jól megfutják azt. (Ennek az ellentéte pedig halmozottan igaz, de ez már részletkérdés)

Vokális vagy ének nélküli zene?

Ennek a kérdésnek van egy előzménye, méghozzá az, hogy ettől a szezontól, minden szakágban lehet vokális zenét használni ezt sokan ellenzik, sokan elfogadják és kevesen szeretik. Nos, nekem teljesen mindegy, csak szép és jó legyen a program. Persze, a vokális zene egyelőre még kölcsönöz egy kis gála hangulatot, de ez szerintem az újdonság ereje, a következő 2015-16-os szezonban már teljesen megszokott lesz. Mind azon által az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a versenyzőknek csak egy elenyésző része él ezzel a lehetőséggel.  

Jön...

Sziasztok!

Riri blogján láttam, hogy kitette milyen történeteket szeretne írni a közeljövőben, illetve mik is kavarognak a fejében. Nos, ez nekem nagyon megtetszett, így gondoltam csinálok én is egy hasonlót. Valamint az is nagyon bejött, hogy "If I stay" stílusú borítókkal mutatta be a dolgokat, így azokat is átvettem. Vagyis a stílust, mert természetesen újakat csináltam, melyek az én történeteimhez is illenek, de azt hiszem, hogy mindenki értette a lényeget, csak én magyaráztam túl.

Teljes cím: Jégtáncos Krónikák 2 - Sorskerék

Hossz: Előreláthatóan 20-25 végső esetben 30 fejezet

Műfaj: Sport, Humor, Romantika

Várható megjelenés: 2015 szeptember - 2016 március között, de ez változhat az Álmodj a csúcsig befejezésével

Bármi egyéb, ami fontos: Ugyan ez egy második rész, de nem közvetlen folytatása lesz az elsőnek, csak mondhatni; ugyan abban a világban játszódnak a dolgok. Valamint pár szereplő fel fog bukkanni az első évadból.

Tartalom: Itt most ne haragudjatok, de rébuszokban fogok beszélni, mert senkinek nem szeretnék elspoilerezni semmit a most futó történetből/történetről. Szóval ez a rész három és fél évvel az Álmodj a csúcsig után fog játszódni, nagyrészt Amerikában, Koreában, Olaszországban és pár kisebb, de annál fontosabb kitérő erejéig ellátogatunk majd Moszkávra és Szentpétervárra is.

A történet maga egy korábban mellékszereplő lányról fog szólni, aki élete legfontosabb szezonja előtt áll, ugyanis úgy néz ki, hogy végre valahára kijuthat hazája színeiben a 2018-as Téli Olimpiára. Azonban ahogy az lenni szokott; az élet nem mindig egyszerű és nem mindig történik az, amit szeretnénk. A nyitó jelenet maga közvetlen a szezon elején lesz, mikor a főszereplőnk - akinek a nevét direkt nem mondom ki, had találgasson az a pár ember, aki esetleg olvassa a történetet -  egy baklövésével, vagyis inkább kettővel olyan érzelmi lavinát indít el, melyre álmában sem gondolt, és mely több embert is magával ragad.

És hogy egy kicsit konkrétabb - vagy mér rejtélyesebb? - legyek címszavakban a történet: Olimpia. Testvér. Testvérek. Barátnő. Yea. Barát. Árulás. Szerelem. Raul. Korcsolya. Christina. Rivális. Igazság. Apa. Anya. Titok. Levél. 

Teljes cím: Orosz rulett

Hossz: 40 fejezet, kb.

Műfaj: Fantasy, Thriller, alig érezhető Romantikus szál

Várható megjelenés: 2017 vagy utána, azért mert ezt szeretném nagyon jól kidolgozni a történelmi vonatkozás miatt

Bármi egyéb, ami fontos: Szerintem, ennek lett a legjobb a borítója.

Tartalom: Natalja Rajcinkova egy cserediák program keretein belül érkezik Párizsból Szentpétervárra. Édesapja ebben a városban született, így eleinte azzal a céllal is érkezik meg, hogy kideríti, kik a nagyszülei, és miért nem találkozhatott velük soha. Ez a terve azonban egy esős őszi estén meghiúsul, ugyanis számára is érthetetlen módon belekeveredik először egy golyózáporba, ahol meglövik, és eszméletét veszti. Ezt követően egy luxusvillában ébred az orosz sztyeppe közepén. Eleinte azt hiszi, hogy szerencsétlenségének köszönhetően a maffia kétes ügyeibe keveredett bele. Azonban, mikor alaposabban megismerkedik Dmitrij Romanovval, a Romanov család egyeneságú leszármazottjával, és Alexej Ivanovval, a rejtélyes fegyverkereskedővel, egyértelművé válik számára, hogy a szerencsének és a maffiának semmi köze a helyzethez. Sőt, egy elkeseredett pillanatig már inkább a maffia karjai közé vágyik, mintsem a sztyeppe közepén álló villába. Ugyanis Natalja egy, mondhatni történelmi csatába csöppent bele, mely közel száz éve zajlik titokban, a színfalak mögött.  tét pedig nagyobb, mint amit valaha el tudna képzelni, ugyanis itt már nem csak pár ember, hanem egy egész ország életéről van szó.

Az orosz történelem egy része megelevenedni látszik Szentpéterváron és környékén. Azonban ezzel együtt a vérontás sem elkerülhetetlen. Nem bízhatsz senkiben. Nem tudhatod, hogy ki hazudik, és ki mond igazat ebben a véres játszmában. Csak azt tudhatod, hogy te hol állsz.

Olyan ez, mint az orosz rulett, egy lövés - rossz döntés -, és minden véget érhet... örökre.

Meg mernéd húzni a ravaszt?

Teljes cím: Egy életen át

Hossz: 20 - 25 fejezet között  

Műfaj: Memoár, Dráma, Romantika, Sport,

Várható megjelenés: 2015 nyara-ősze, attól függően hogy készülök el a fejezetek egy részével

Bármi egyéb, ami fontos: Nem valós esemény alapján íródott, az alapja sem valós, az egész fikció.

Tartalom:  Teresa és Joshua Kanada és egyben az egész világ ünnepelt jégtáncos párja. Most vannak a csúcson, már szinte mindent megnyerhettek, amit ebben a sportágban meglehet, ám nem akarják abba hagyni, szárnyalni akarnak, történelmet írni. Azonban az Élet közbeszól. 

Eleinte csak egy egyszerű náthának, tüdőgyulladásnak tűnt, mindenki azt hitte, hogy most már minden rendben lesz. Azonban a kettőezer tizenötös nemzeti bajnokságon , a bemelegítés közben összeütköznek egy másik párral. Az ezt követő orvosi vizsgálaton derül ki hogy többről van szó, sokkal többről. Életről és Halálról.

 Tizenhét év. Ennyi időt töltöttek együtt a jégen, ennyi ideig voltak társak, támaszai egymásnak és legjobb barátok. Egyikük mindig is többre vágyott, valamire amit eddig nem kaphatott meg. A másikuk azonban ezt eddig észre sem vette, most sem veszi, pedig az óra most már visszafelé ketyeg. 

Azonban csak a pár egyik tagja haldoklik, a másik él, egészséges előtte az élet és egy ajánlat, mely egy lehetőséget kínál, egy új és fényes karrierre. 

De vajon az a helyes út? Menni? Vagy esetleg maradni, és megpróbálni szeretni? Megpróbálni valamit, amit rövid és fájdalmas lenne és nem is biztos hogy működne?  

Egyáltalán van jó döntés ilyen helyzetben, vagy csak rossz és nagyon rossz lehetőségek közül lehet választani?


Nos, ezek lettek volna az ötleteim. Remélem, van olyan, ami felkelte az érdeklődéseteket. Ezen kívül pedig van még két ötletem, amik annyira nem érettek, így még hagyom őket nőni, erősödni, hogy ha egyszer kikerülnek a kezeim közül. Nos, ennyi lettem volna mára.

Ölel mindenkit:

Lucy

Műkorcsolya kihívás - tizenötödik nap

Melyik a kedvenc programod?

VIDEO

Nos, kalandozzunk vissza a Carmenek világába. Szóval tegnap ott hagytam abba, hogy Tessa és Scott Carmenje a második kedvencem. Nem azért, mert gyakorlatilag egy orgiát mutatnak be a jégen, hanem azért, mert ez olyan hihetetlen érzelmekkel teszik, hogy kifekszik tőle az ember. De pont ugyan ebben az évben - szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre, ezt mindenki döntse el maga - a kedvenc olasz párosom is egy Carmen válogatásra korcsolyázott.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy az volt az olaszok legjobb kűrje - bár az idei Haláltánc se rossz, csak az még nagyon nem érett be és szerintem sajnos nem is fog - egészen a mai napig. Az az előadás, a manírok és az a hihetetlen érzelem, amit képesek voltak átadni... hihetetlen volt. Amikor néztem és most is, mikor nézem egyszerűen eláll a lélegzetem és hűű. Nem tudok mit mondani, a jégen a Carmen, ha jól meg megcsinálják. Nos az olaszoknál inkább a visszafogott szenvedély volt a jellemző, ami csak úgy vibrált. Na jó, azt hiszem befejeztem mára az ömlengést. Akit esetleg érdekel a program, az kattintson a kép alatti videó felíratra